A lányregényekben sokszor játszik szerepet valamilyen tévedés.

Tévedhet a hősnő a fülébe duruzsoló széptevő jellemét illetően (keserűen), de tévedhet a célfiú is a szőke libával kapcsolatban, akit eredetileg előnyben részesít (de megbánja).

De a mai világban ebből is kicsit több kell. A főhős legyen nagyon béna. Tévedjen jó sokat. Az olvasó ma már nem szereti, ha kioktatják és nem akar felnézni a főhősre. Nem szabad túl magasra tenni a lécet. Inkább mutassanak egy nála is hülyébbet, akinek valahogy (?) sikerül kifognia egy tökéletes férfit. Ehhez óriási bűvészmutatványok szükségesek, még szerencse, hogy Emilia Pemsley köztünk van, aki mesteri kézzel keveri a paklit, és a kisegítő iskolából induló regényei rendszerint egy-egy kellemes külsejű arisztokrata vagy hasonló kaliberű egyéniség karjaiban érnek véget. Valahogy. Nagyon találó kifejezés.

Az Odette ifjúkora az egyik első regénye. Már a cím problémás. Azt sejteti, hogy Odette életének minden egyes szakaszáról készült beszámoló, úgymint Odette csecsemőkora, Odette kisgyermekkora, Odette iskolás kora, és minden bizonnyal az Odette virágkora, Odette hajlott kora és az Odette utolsó dobása is megtalálható a jobb könyvesboltokban. Pedig nem. Odette a semmiből jön és a semmibe megy: a regény végén elnyeli őt - és hű lovagját - a vakító mediterrán napfény. Többet nem hallat magáról.

Odette-nek meglehetősen szerencsésen alakul a sorsa annak ellenére, hogy ennek előmozdítása érdekében semmit sem tesz, sőt csak jól felidegesíti az olvasót a megnyilvánulásaival. Először is az ifjú és sármos báró Zombory Tihamér majd megveszik érte (ami már önmagában érthetetlen), miközben Odette egy pékinasra fókuszál. További emészthetetlen esetek: Odette rókaboát rajzol (!) magának, és ezzel a nyakában megy a kávéházba, ahol terv szerint egy bajuszos férfit fog leszólítani, eleszi egy miniszter fia elől a fagylaltot, majd még a taxit is kifizetteti a meghökkent fiatalemberrel, huszonnégy éves korában pezsgőszínű selyemharisnyát rendel a Jézuskától, amit nem kap ugyan meg, de cserébe talál egy teljesen jó villamosbérletet, és - ez egy kicsit durva lesz - a regény egy pontján csittcsatt-gyűjteményét is megcsodálhatjuk.

Odette mégsem akárki.

Sejtette, hogy Monyóki Imre nem csak az ő szemében igazi férfi. Ezt mások is kiszúrhatták. Most észnél kell lenni.

Elégedetten húzta ki titkos fiókját. Odette-ben volt előrelátás. Sokan nem gondolnak a holnapra, azt hiszik, bármikor lehet rúzst lejmolni. Holott ha eljön a döntő perc, már késő. Invesztálni kell, és nem rohangálni, ha baj van, fűhöz-fához. Ezt nem az iskolában mondták, az életből szűrte le.

Voltak tévedései: megbánásai és soha meg nem bánásai. Például a teveszőr retikül. A rettenetes teveszőr retikül. Alig mert hozzáérni, szinte szégyellt, a kacska kezeivel. A teveszőr retikül fegyver volt, amit viselője könnyen önmaga ellen fordíthat. De akiben megvan a Tehetség, nagy tetteket vihet véghez vele. Ezt látta minden nő tekintetében, mikor megpillantották kétes szerzeményét. Nem akármilyen nő az, aki büntetlenül hordhat teveszőr retikült. Hogy milyen az a nő, azt el sem lehet mondani.

Odette nem tudta, ő milyen nő. Erre gondolni sem mert.

Monyóki Imre elcsábítását három lépésben tervezte meg. Az első lépésben a csittcsattokat kívánta fontos szerephez juttatni, amelyek ízléses elrendezésben, kategorizálva helyezkedtek el a titkos fiókban. Eddig csak prózai célokat szolgáltak, és a merészebbeket nem is viselte soha. Csak a feketét, sötétkéket és maximum a pirosat, mert körülbelül ennyit tűrt el annak idején a zárdaiskola. A pirosat csak vasárnap, otthon, elhúzott függöny mögött természetesen. Mert még esetleg tisztes férfiak megbolondulnak a látványtól. Az ilyesmi végzetes lehet. Odette nem sokat változtatott gyerekkorában kialakult szokásain, mert eszébe sem jutott. Monyóki Imre miatt - aki egyébként legyen ezerszer átkozott - gondolta át újra az életét.

Azon a délutánon nagyon fiatal volt és nagyon eltökélt.

A csittcsattok ott sorakoztak, parancsra várva. A felső sorban a legtitkoltabb darabok voltak: zebra csíkos, leopárd mintás, metálszínű, karácsonyi (hópehely-minta). Utána a szolidabb mintázatúak következtek: pöttyös, csíkos, ilyesmi. Aztán a plüss, alábélelt műanyag, márványos minta, borostyán színezetű (öreges). Mellettük kínosabb példányok rejtőztek egy zsebkendő alatt: szivárvány-mintásak, állatosak (sajnos), érzelmi okokból őrizgetett elaggott darabok, amiknek elveszett a párjuk. Volt köztük csúnya nagyméretű is, a festék több helyen lepattogzott róla. Voltak olyanok, amelyekre figurák voltak ragasztva, kismajom, cseresznye, három gombóc fagyi tölcsérben. Ezekről tudta, hogy többet nem fogja őket hordani. Aztán jöttek az egyszínűek, majd legvégül az iskolai szett.

Arra gondolt, mikor minden nap használta őket. Régen volt.

Azóta güriznie kell a varrodában. Életének egy másik cselekményszála. Mint ahogy a báró megint egy másik szál. Nehéz ezeket kibogozni. Báró Zombory Tihamér, aki a múltkor is szólt hozzá. Párbeszédet kezdeményezett. Holott Zombory bárót mindenképp a kis Jegecz Etelkával kell összehozni. Odette szerint legalábbis. Etelkában megvan a... mi is... kellő humorérzék, amivel a Zomboryt kezelni kell.

Na de Monyóki Imre. Térjünk csak vissza.

A tűzzománc-utánzatot választotta. Előguberálta a hajgumi-készletét és a hajkiegyenesítő eredeti lószőr (patkányszőr, csincsillaszőr, akármi) hajkefét, amiről az eladó állította, hogy egyenesít. Kicsit tényleg. A nyele kézműves munka, tette hozzá az eladó, akinek, így utólag meggondolva, furcsán csillogott a tekintete. Mint aki szíve szerint valahol máshol lenne, egy olyan helyen, ahol nem kell hajkefét árusítani.

Odette ezt nem értette. Az élet ott kezdődik (és végződik), ahol az ember éppen van.

Becsukta a fiókot, és mielőtt bármihez is fogott volna, kiment a konyhába megenni két zsíros kenyeret.

Mielőtt Odette minden férfiszívet összetörne a teveszőr táskával, gyakorlásképpen a csittcsattjaival rendez kisebb fajta vérengzést az Astoria környékén. Ennek dicstelen történetét nem meséljük el, akit érdekel, szerezze be Emilia Pemsley páratlan alkotását. De előre szólunk: fájni fog. Olyan dolgok vannak benne, amiket nem lenne szabad leírni.

A fentiekből mindenesetre levonhatjuk azt a tanulságot, hogy ha lányregény-hősök vagyunk, nincs okunk aggodalomra: akár egy kék vödörrel a kezünkben is ragadni fognak ránk a férfiak, úgy mint bárók és sleppjük, pékinasok, bajszos férfiak kávéházakban, miniszterek sarjai és - ha ennyivel nem érjük be - a 49-es villamos utazóközönsége.