.jpg)
Beszéljünk bátran némely meg nem válaszolt kérdésről.
A lányregények sajátos szemlélete azt az elképzelést kényszeríti ránk, hogy a férfi főhős ugyanúgy élvezte a sok megpróbáltatást, mint a főhősnő, és hát tulajdonképpen mindig is a házasságon gondolkodott, csak akadályoztatva volt.
De, kérdezzük magunktól, mi ebből az igazság?
Például vegyük a nyalka huszárt, aki a napernyős nőnek csapja a szelet a régi Quality Street-es dobozon. Egy mára elfeledett, de valaha mérsékelt sikerrel játszott J. M. Barrie-színmű szereplői ők, akik pár évtizedes késéssel, de végül összejönnek (=összeházasodnak). A csokoládés dobozokon látható képek jól szemléltetik az idillikus randit, ami a korabeli szokásoknak megfelelően többnyire korzózásban merült ki, noha kocsikázás, cukrászdai kitérő, csokoládé-beszerzés, házibál és még kutyasétáltatás is zajlott. Bár talán nem egyszerre.
Az nem teljesen világos, hogy az illusztrátorok a kapcsolat melyik fázisában kívánták ábrázolni a párt: amikor még fiatalon csak jóban voltak, vagy amikor, tíz évvel később, a nyalka huszár megnyerte a háborút és jelentkezett a nőért. Mindenesetre a lényeget értjük: ez egy jól sikerült randi volt.
De miért ment el tíz év után zaklatni a nőt a nyalka huszár? Ha bejött neki tíz éve, miért nem vette el akkor, még a háború előtt, így ha el is esik a csatában, a nőnek lesz miből tengődnie (örökség a huszár után vagy ennek hiányában a hősi halott özvegyének járó juttatás). Az egyetlen magyarázatnak mégis csak az látszik, hogy a nyalka huszárnak nem állt szándékában elvenni a kalapos hölgyet. Sőt, megkockáztatom, hogy bár szép emlékként tekintett erre a réges-régi napra, amikor ropták a táncot meg kocsikáztak a korzón (már ha ez a háború előtt történt), a háború után sem ötlött fel benne, hogy el kéne venni ezt az Ellácskát/Mancit/Izékét (a neveket a szereplők érdekében megváltoztattuk), aki jóval idősebb nővérével éldegélt szerény hajlékukban.
A történet szerint azonban mégis felkereste Ellácskát, akin nyomot hagytak az elmúlt évek és a pénztelenség. A nyalka huszár arról nem is tudott, hogy részben miatta jutottak koldusbotra Ellácskáék (mert béna pénzügyi tanácsot adott nekik tíz éve), amit ők nem említettek, mert kínos lett volna a huszárnak meg minden. Úgyhogy csendben nélkülöztek, sőt még dolgoztak is, hogy meg tudjanak élni. A huszár nem tartotta furcsának, hogy Ellácska munkába állt, csak azt, hogy megöregedett és kissé aszott vénlány lett. De ez sem zavarta annyira, mert rögtön mindenféle bálokba hívták, és nem volt ideje ilyeneken tépelődni. Ellácska, aki kényszervállalkozóként nem volt túl sikeres, tudta, hogy a mézeskalács-huszárfiú ledöbbent a látványától, és ez nem esett neki túl jól.
Szívszaggató történet. De mennyire valószerű?
A valószerű tényezők a történetben szerintem a következők:
A huszár kedveli a csinos lányokat.
Kocsikázni is szívesen elviszi őket.
A huszárnak esetleg bajusza van.
Huszárt mindenki bírja, vicces fiú.
Huszár nem gondol rá, hogy elvegye a lila kalapos nőt, akivel megettek egy krémest a cukiban.
A lila kalapos nő úgy érzi, és nővére ebben egyet ért, hogy a lánykérés minden pillanatban esedékes.
Ebben csalódniuk kell.
Kitör a háború.
Huszár harcol a háborúban.
Főhősnő és nővére elszegényednek (részben a háború miatt is lehet, részben a huszár gagyi pénzbefektetési tippje miatt, amit nem kellett volna megfogadniuk, de hát hülyék voltak).
Háború véget ér.
Főhősnő mindig gondol a huszárra, hogy mért nem vette el feleségül őt. Közben zoknit stoppol és nélkülöz. Nővére ugyanerre gondol és sóhajtozik.
Nem könnyű kimagyarázni a továbbiakat.
A történet nem túl elmés, pedig az ötlet nem rossz. A nyalka huszár mindenképp jól eltalált, erős indítás (bár nem lehet bennük megbízni). A háború, mint közbeékelődő nehézség, általában bejön. A tíz év kicsit durva, de még ki lehet hozni döntetlenre, pl. a szereplők jellemének pozitív irányba történő változása, sok víz lefolyik a Dunán, kellemetlenkedő mellékszereplők valami ronda bőrbetegséget szednek össze és többé nem mutatkoznak, kiderül valami turpisság stb. De ez a mismásolás a lánykérés körül, aztán a háború után indokolatlanul odaloholni, miközben ő csak baráti érzelmekkel viseltetett, nem állják meg a helyüket.
Hogyan javítsuk fel?
Alternatív verzió
Ödön vidám napokat tölt a vidéki kisvárosban a sereggel, amelynek kötelékébe azért lépett, mert (1) szülei kényszerítették, (2) így legalább nem tudják ellenőrizni minden lépését, és beleveti magát a mulatságokba. Azért nem rossz fiú ő, mindenki kedveli, uzsonnákra meg bálokba jár, forgolódik a társaságban. Jóban van a kis Mancikával, akit azonban nem vesz túl komolyan.
Telik-múlik az idő, kitör a háború. Vége az aranyéletnek. A háború nagyon hosszú. Ödön megússza, de tíz évet öregedik. Hazamegy egy kiló kitüntetéssel, de szülei már nem élnek. Átveszi a birtokot, megteszi kötelességét, valami mégis hiányzik. Talán csak a háború hatása, össze kell szednie magát. Mondják neki, hogy házasodjon meg, itt van a szomszéd örökösnő, Gizi, jó parti. Megnézi, átjár hozzájuk, úgy tűnik, ez a megoldás.
Közben Mancika és nővére, Eleonóra szintén öregebbek lettek és a pénzük is elfolyt. Mancika felszedett pár kilót és elhanyagolta magát. Hogy meg tudjanak élni, ócskásnak álltak. Eléggé lesüllyedtek, de legalább futja kajára. Járják a környéket, és adnak-vesznek. Gizi öreganyja jótékonykodni akar, hallja, hogy van ez a két szerencsétlen ócskásnő, gondolja, megszabadul pár limlomtól. Magához rendeli őket, és ők a nagy fogás reményében zsákokkal érkeznek. Mivel ősz van, szedett-vedett öltözéküket nagyméretű kötött sapka egészíti ki, és valami alaktalan szoknya lóg rajtuk. Szóval előnytelen külső. Házilag barkácsolt kiskocsijukat, amit maguk után húznak, a ház előtt hagyják. Közben Gizi nagymama riasztotta jövendőbeli unoka-vejét, a huszárt is, hogy jöjjön és hullasson valamit ő is alamizsnául. A huszár inasával előásat néhány öreg kabátot és egyebeket, és személyesen viszi át a cuccot a Gizi-lakba. Mikor megérkezik, a két ócskásnő a falnál áll, leeresztett kezükben ernyedt zsákokat tartva. Gizi nagymama három kiskanalat és egy kimustrált játékmackót készített ugyanis ki nekik. "Ez itt Töpike" - magyarázza a mackóra mutatva -, "boldogult leánykoromból. A jobb szeme lejár, csak óvatosan nyúlkáljanak hozzá." Ödön azonnal felismeri Mancikát, még ha rosszul néz is ki. Mancika megrökönyödik, és nem szól egy szót se, pedig Ödön ismeretségük elismerésére buzdítja. Gizi nagymama kikel magából ("Ödön, maga ismeri ezeket a handlékat?"), mire Mancika végre megszólal valami cérnahangon, hogy az teljesen kizárt, hogy a nagyságos úr ővelük korábban találkozott volna. Ödön nem érti, miért tagadja le Mancika a tíz évvel ezelőtti szép napokat. A két megkopott hölgy kihátrál az elegáns villából, Ödön lódulna utánuk, mikor hirtelen leesik neki, hogy hajdani vendéglátói házalók lettek. A huszár kezéből kihullanak az összecsomagolt kabátok, míg Eleonóra és Mancika riadtan távoznak a nyikorgó kiskocsijukkal.
Ödön és Gizi nagymama között rövid, értetlenkedő párbeszéd zajlik le. Gizi nagymama sápítozásával zárul a jelenet, aki nem tudja, hova tegye Ödön viselt dolgait. Nyugtalanító, hogy két rongyos nőszemély nyakába akart borulni az imént. Az a sejtés alakul ki benne, hogy a két ócskásnő két kiöregedett örömlány lehet, akiket Ödön vad ifjúkorából ismer, és az emlék sajnos túl nagy erővel tört felszínre. Végül is mindez még a háború előtt, a boldog békeidőkben történt és a nosztalgia mindent megszépít. Mikor megtárgyalja a dolgot Gizivel, az nem tulajdonít az esetnek nagy jelentőséget. Azért elhatározza, hogy rajta tartja Ödönön a szemét.
Ödönt felzaklatta ez a váratlan viszontlátás. Nem tudja feledni a két nő sápadt, maszatos arcát és a jutazsákokat, amiket olyan reményvesztve húztak maguk után. Mi történhetett ezekkel? Felidézi magában a régi teadélutánokat, a sétát Mancikával a korzón, az önfeledt, boldog perceket. Vajon hogy jutottak ide? Mi lett a régi házzal? A régi házzal, ahol annak idején gálánsan ajánlkozott, hogy elhelyezi az egérfogókat... Milyen hálásak voltak ezek neki... És hát ez a Mancika egész tűrhető volt... Viccből kicsit mintha udvarolt is volna szegénykének... De hogy lett belőlük ócskás??? Miért? Ödön úgy érzi, utána kell járnia. Nem hagyhatja annyiban a dolgot.
A következő napokban mindent megtesz, hogy kinyomozza a lakcímüket. Szerencsére elég ismert figurák a városkában, így rövid kérdezősködés után a Csalamádé utcába irányítják, ahol Mancikáék hónapos szobát bérelnek. Nincsenek otthon, mivel épp házalnak. Ödön vár rájuk, órákon át, hallgatja a borostás házmester sztorijait. Közben besötétedik, és egyszer csak Ödön a kiskocsi nyikorgására lesz figyelmes. "Na ezek ők lesznek" - mondja a házmester. Megérkeztek az ócskások. Ruházatuk semmit sem változott, ugyanaz a szomorú lebernyeg, amit a Gizi-villában tett látogatásuk alkalmával is viseltek. Ödön leszólítja őket, így kénytelenek beinvitálni penészes hónapos szobájukba. A házmester hosszasan néz utánuk.
A jelenet nem mentes az érzelmektől. Eleonóra megalázónak érzi, Manci dühös, hogy Ödön rájuk tört, Ödön elkeseredett, hogy Mancikáék ilyen életet élnek. Előkerülnek a csalódások, a sok elfojtott indulat, amit Ödön iránt tápláltak ezek a boldogtalan teremtések. Ödön valahogy megérti, hogy Mancika annak idején jócskán belehabarodhatott, és alighanem Eleonóra is valamelyest, és arra vártak, hogy ő legyen hős megmentőjük. De már nem várnak erre, már kiábrándultak. A sors kegyetlen. "Ne zaklasson minket. Nem vagyunk látványosság. Régebben aranyosak és kedvesek voltunk, de már nem. Tűnjön el." - javasolják Ödönnek.
Ödön elmegy, de felteszi magában, hogy megtöri Mancika sértett gőgjét. Vissza akarja szerezni a... barátságukat vagy mit. A régi szép idők emlékére.
Innentől jöhetnek szópárbajok, félreértések, Gizi kacagtatóan bugyuta viselkedése és reakciói, Gizi nagymama ravaszkodása, ármány, szerelem. Ödön végül segít a nővéreknek felvirágoztatni az ócskás bizniszt, és házassági ajánlatot tesz Mancikának, akinek sok viszontagság után sikerül elnyerni a kegyeit. Gizi is gyorsan hozzámegy egy pocakos nagykövethez, és a nagy esküvő után Brazíliába utazik újdonsült férjével, ahol nyilvánvalóan bálok és estélyek forgatagában fogja élni nagykövetné asszonyi életét. Ödön és Mancika, ahogy lehull az első hó, együtt mennek korizni a befagyott csónakázótavon, Mancika természetesen elegáns muffot és szőrmekalapot visel, ami nagyon jól áll neki. Eleonóra büszkén rendezi be boltjukat a Fő utcán.
Nyilvánvaló, hogy ez a verzió sokkal szimpatikusabb és átélhetőbb, mint a J. M. Barrie-féle infantilis színpadi változat. A huszár nem fiatalon szeret bele a nőbe, miután roptak egy táncot, hanem felnőtt fejjel, érett megfontolás után, kölcsönös szimpátia alapján. Az, hogy régóta ismerik egymást, némi patinát kölcsönöz a kapcsolatuknak, és semmiképp nem tekinthető hátránynak. Míg Barrie darabjában ez csak úgy lógott a levegőben, és alig volt jelentősége (továbbá a viszontlátás nagyon mondvacsinált volt), itt a történet integráns részét képezi. Mellesleg őszi történetté varázsoltam, ami ráadásul szezonális. Októberben viszontlátják egymást, és szerintem februárra kitűzhetik az esküvőt. Kicsit átlóg a télbe, de hát Róma sem egy nap alatt épült. A filmjogokat természetesen fenntartom magamnak.
