LÁNYREGÉNY BLOG: Mikor döntött úgy, lányregényeket fog írni?
MAHAUT: Nem döntöttem úgy soha. Voltam pincérnő, vezettem villamost, gondoztam elárvult sünöket, árultam kesztyűt, szerveztem hajókirándulásokat, énekeltem operettet és zsíroztam tepsiket cukrászdában. Egyiket sem azért, mert fogtam magam és úgy döntöttem, ezt fogom csinálni. Mikor mi tűnt célszerűnek. Kellett valami pénzkereseti forrás, és ezeket találtam. Nehéz kenyér a lányregény-írás, több lábon kell állni, úgyhogy mindent elvállalok. Most éppen rongyszőnyegeket szövök nagy hozzáértéssel, főleg fűzöld színben. Jutányos áron adom.
LÁNYREGÉNY BLOG: Akkor úgy kérdezem, hogyan vágott bele? Meséljen a kezdetekről.
MAHAUT: 26 éves koromban, mikor az első férjem eltűnt, nem tudtam kijönni a fizetésemből.
LÁNYREGÉNY BLOG: Eltűnt a férje?
MAHAUT: Hát igen, de ez bonyolult. Az első férjem nem az volt, akinek kiadta magát. Pedig olyan átlagosnak tűnt. Egyébként nekem a világon semmi problémám nem volt vele, bár az alatt a másfél év alatt, amíg nem adott életjelet, még vécés néni is voltam. Akkor gondoltam rá, hogy ezt még megkeserüli, csak kerüljön a kezem közé, de aztán letettem a bosszúról. Forrófejű lány voltam, ha begurultam, velem nem lehetett beszélni! A férjem jól tudta ezt, és várt, amíg lecsillapodom... A régi szép idők... De a kezdetekről kérdezett. Nem volt pénzem, egy kávéházban voltam virágárus, igény nem volt rá, untam a párocskák zaklatását, meg többen meg is fenyegettek, hogy ha nem hagyom őket békén, baj lesz. Akkor fordultam az íráshoz. A kávéházi számlatömbre róttam édesbús sorokat, amiből minden egyes nap vigaszt tudtam meríteni. Lassan kibontakozott belőle egy történet: Sévérine, a virágáruslány, aki napi két brióson, langyos kávén és süteménymaradékon él, a kávéház egy sötét zugába van száműzve, ahol senkit sem zavar, míg egy szép napon... Hát igen. Egyszerű kis történet volt, de minden a helyén volt benne. Ez fontos.
LÁNYREGÉNY BLOG: Ebből lett a Magáért nem kár. Nekem tetszett, de mondja, mindenképp az önsajnálatból kell kiindulni? Az egésznek az a lényege, hogy „téged senki sem szeret, húzd meg magad a sarokban, te kis béka” stb.
MAHAUT: Hát ha ez nem tetszett benne magának, akkor mi tetszett? Mert, ahogy mondja, ez a lényeg.
LÁNYREGÉNY BLOG: Hát annak örültem, hogy végül minden jól alakult. Mert azért kicsit aggódtam, hogy akkor most már mindig belerúgnak ebbe a szerencsétlenbe?
MAHAUT: Az önsajnálat (amit a hősnő sajnálatának álcáz a lányregény) szükséges. Ez indítja be a cselekményt. Ha a hősnő nem bánná, hogy ő ilyen nyomi, sose csinálna semmit. Így elő kell lépnie a délceg – de nem feltétlenül automatikusan aranyos, sőt, de mindenképpen totálisan elérhetetlen – férfinak, aki miatt a hősnő belesír a desszertjébe, és akiért meg akar változni. Ez rázza fel a hősnőt. Előtte csak nyammogott a pudingján a sarokban, a fejében üresség honolt, és időnként belerúgtak meg ide-oda szalajtották, sehol sem maradhatott huzamosabb ideig. Mert nem illett sehova, nem volt helye. Jellegtelen, tulajdonságokkal nem rendelkező figura volt. De itt kezdődik az életre kelés, ebben a percben, amikor színre lép a végzete, aki kiengedi a szellemet a palackból. Aki még sosem sajnálta magát, annak semmit sem fog mondani egy romantikus regény.
LÁNYREGÉNY BLOG: Ez alapján akkor egy csomó minden nem romantikus regény. Ahol például a hősnőnek már az elején is kialakult, markáns jelleme van.
MAHAUT: Jaj, azokat utálom. Oktató-nevelő regények. Sose írnék ilyet. Akinek határozott jelleme van, irányítson nagyvállalatot. Vezessen expedíciót. Üldözze a bűnt. Mittudomén. A metamorfózis az, amiről olvasni akarok. Hogyan lehet nulláról eljutni valahová. Nem az az érdekes, mit csinál az a szerencsés, aki már eljutott oda, mert köszönöm szépen, majd ha ott leszek, magam is ki tudom találni, mit csináljak. Csak az odavezető út! Azt mutassa meg valaki.
LÁNYREGÉNY BLOG: Jó, de nincs odavezető út. Ez csak amolyan limonádé. Limonádét a népnek. Mindenki tudja, hogy ez ennyi és nem több.
MAHAUT: Nem, ezek a történetek – már ha viszonylag értelmes ember írja őket, mondjuk például én – nem adnak olyan hamis képet a világról, mint azt sokan nagyképűen gondolják. Ha nem hiszünk abban, hogy ki lehet hozni az életünkből valamit, amiért megérte küzdeni, akkor mégis mi marad?
LÁNYREGÉNY BLOG: Vannak más életcélok is, mint feleségül vetetni magunkat egy félszemű, nyugdíjazott torreádorral.
MAHAUT: Nincsenek. Ez az egyetlen valamit is érő életcél. Az Elkésett szerelem az eddigi legsikeresebb könyvem. Félszemű, lesántult torreádorokra vágyunk, amit ékesen bizonyít az eladott példányszám, csak, ahogy a sláger mondja, „van, aki bevallja, van, aki tagadja”. De az így nem igaz, hogy Alvaro de Castilla nők millióiban hagyott kitörölhetetlen nyomot, ahogy a Fércművek Olcsón magazin írta, mert ilyen nincs. Mielőtt a kezükbe vették volna a könyvet, az olvasókban már ott motoszkált a korkedvezménnyel nyugdíjba vonuló torreádor alakja, akit megpróbáltak a szórakoztatóiparban töltött hosszú évek, különben nem ismerhették volna fel benne a valódi férfit.
LÁNYREGÉNY BLOG: De azt, hogy ki a valódi férfi, maga mondja meg. Az olvasók meg azt képzelik, hogy eleve ezt gondolták ők is.
MAHAUT: Nem, én csak hús-vér alakot adok alaktalan ábrándjaiknak. Én felöltöztettem Alvaro de Castillát torreádori köpönyegbe, adtam neki nevet, arcot, tetteket, kapott hideget-meleget, végül méltánytalan körülmények között kirúgták, de túlélte. Egy hajszálon múlt, mert Alvaro majdnem mindent elrontott, de jött az olvasó, és megmentette. Az olvasó nélkül az elkésett szerelem már túl késő lett volna.
LÁNYREGÉNY BLOG: De hát maga machinálja a dolgokat! Pont az utolsó pillanatban maga mindent jóra fordít. Beavatkozik és akkor tessék, nyálas jelenet követezik, majd könnycseppek áztatják az utolsó oldalt.
MAHAUT: Talán istenadta tehetségemre céloz? Igen, ezzel jócskán meg vagyok áldva, nem fogok itt szerénykedni. Aki mesterien forgatja a tollat, az nem fog nagyon mellé szinte soha. Jó, egy melléfogásom volt, a Sötét erdő, ami egy kicsit túl misztikusra sikeredett. A farkasemberes mellékszál tévedés volt. Nem is engedtem többet kiadni. Néha becsúszik egy-egy kétes értékű bekezdés, például az a kikötői leírás az Egy szerény ballonkabátban. Meg amikor részletesen kielemzem a resti előtti sorban állást a Jövevényekben, hogy ott állnak a népek és csorgatják a nyálukat a gyanús fánkokra, amiket a koszos körmű büféslegények csomagolnak újrahasznosított töpörtyűs zacsiba... Bár megtörtént eset, de nem minden működik jól egy lányregényben. Általában nem írok koszról, persze sokszor elkerülhetetlen. Kerülöm a hányást meg az ilyen emésztési témákat. Ezek nem veszik ki jól magukat. De ez még nem jelenti azt, hogy akkor ez egy hazugságözön nyakon öntve nyállal. Csak azért, mert nincs benne hányás.
LÁNYREGÉNY BLOG: Nem, nem azért, mert nincs benne hányás. Hanem mert minden váratlanul olyan jól üt ki, és Alvaro a torreádor ellenállhatatlan férfi, mikor a valóságban ilyen férfiak nincsenek.
MAHAUT: Alvaro a torreádor sokat próbált férfi. Mindent elveszthetett volna, az igaz, de kiderült, hogy az sem lett volna baj, ha mindent elveszít. Az ellenállhatatlanságnak itt nincs semmi szerepe.
LÁNYREGÉNY BLOG: Most mellébeszél, mert igenis azért veszik meg az emberek a könyveit, hogy jót sírhassanak, hogy milyen lenne, ó, ha lenne egy ilyen férfi, mondjuk itt lenn a sarkon... a kapumélyedésben... a kukáktól kicsit jobbra... de nincs ott senki... csak pár iskolás gyerek kolbászol hazafelé... de tudom, eljön egyszer...
MAHAUT: Jól van na. Ebbe a hibába könnyen bele lehet esni, ha valaki ügyetlen lányregény-író. Az én regényeim szinte már-már unalmasan, komótosan csordogálnak a végkifejlet felé. Az állandó izgalomkeltési kényszer az avatatlan kéz legbiztosabb jele. Nekem minden mondatomat megéri elolvasni. Nincs szükségem ellenállhatatlan férfire, hogy lekössem az olvasót. Aki Alvarót ellenállhatatlannak tartja, az nem figyelt oda eléggé. Az ellenállhatatlan férfi elhibázott koncepció, olyan férfinak kell lennie, aki henteshez megy nejlonszatyorral és utazik villamoson... vagy, ahogy utaltam rá, sorban áll fánkért a pályaudvaron. Az én hőseim, örömmel kijelenthetem, nem ellenállhatatlanok. Az igazán jó lányregény valamennyire szántszándékkal teszi nevetségessé magát, merészen lavírozgatva a még úgy-ahogy kibírható és a húrt már túlfeszítő elemek között. Mindig súrolnia kell a nevetségességet, mert a legnagyobb álmaink is tudnak pitiánerek lenni, meg ellenállhatatlan férfi ide vagy oda, a nők többsége inkább új konyhabútort szeretne, részletre, ingyenes házhoz szállítással...
LÁNYREGÉNY BLOG: Most ugye csak viccel... Ha már a keretek feszegetéséről van szó, próbálgatni, mit bír el egy lányregény, meddig lehet elmenni: az Elkésett szerelem könnyekbe fúló sikerorkánja után miért írta meg mégis az Egyszerű parasztot? Nem érzi úgy, hogy ezzel orrbavágta azokat, akik hármasával pusztították a zsepiket a maga torreádorának szomorú sorsa fölött?
MAHAUT: Nem. De kevesebb bőgést ígérhetek nekik. Megértem, ha Iharos Pisti kivágja a biztosítékot egyeseknél, de számomra ugyanolyan vállalható figura, mint a többiek. Népi hős. Ilyet volt kedvem írni.
LÁNYREGÉNY BLOG: Egyesek botrányosnak tartják.
MAHAUT: Merész vonalvezetésű alkotás, maradjunk ennyiben. Akinek nem tetszik, olvasson mást.
LÁNYREGÉNY BLOG: Mondhatjuk, hogy egy új alkotói korszakba lépett?
MAHAUT: Hát azt én honnan tudjam? Talán megijedt, hogy nem kerül ki a kezeim alól több olyan mű, mint az Irmának örök emlékül? Nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Ezer terv zsong a fejemben, de ne felejtse, annyira jól azért nem megy, hogy minden időmet írással tölthessem. Mindjárt indulnom is kell az ócskáshoz, hajháló ügyben, aztán még legyártok öt szőnyeget, hogy meglegyen a penzum, mert elbeszélgettük az időt, lemaradásban vagyok.
LÁNYREGÉNY BLOG: Köszönöm, hogy szakított időt az interjúra. Remélem, egyszer még elmeséli, hogy is volt az az első férjével...
MAHAUT: Alkalomadtán...
Azóta nem láttuk a szerzőt, de a szőnyegeket állítólag viszik rendesen.
