H. M. Foxtrott után (és mellett) bemutatjuk a női memoárírás alfáját és ómegáját, a senkihez sem hasonlítható Malmaison bárónőt, aki – noha ő maga romantikus regényt nem írt – számos romantikus regény-alak ihletője volt (róla mintázta például Eleonora Bulldog egy korai novellája, A bécsi gyors főhősét, Irma von Katzenjammert, majd később továbbfejlesztette az ötletet az Eltemetett reményekben, ahol Verveine Laviscount alakjában ismerhetünk rá az ifjú bárónőre, de Foxtrott és más nagy nevek is merítettek tőle ihletet).

A bárónő szinte minden olyan gondolatát rögzítette visszaemlékezéseiben, amiről mások hallgattak volna. Keresetlen egyszerűséggel adja benne elő viselt dolgait, s miközben bosszankodva elmeséli, milyen nehéz volt divatos szandálhoz jutnia 1897 nyarán Genovában, még futólag sem említi meg szomszédját, Adonis Mjörköt, az avantgarde festőt, vagy Ethel Tremaine-t, a híres írónőt, akinek tőle eggyel arrébb helyezkedett el a törzsasztala az Alvilági révészhez címzett kávéházban. Az igazán fontos események elhúztak mellette, míg ő a kisállat-eleségek között válogatott.

Huszonhét évesen vetette papírra memoárjait, „nehogy valamit elfelejtsen”. Gyermekkorát Dél-Franciaországban töltötte, majd húsz éves korában apanázsát biztosító másodnagynénje lakóhelyére, Genovába költözött, hogy kéznél legyen, ha az öreglány pattogtatni akarja. Az elkövetkezendő esztendőkben a Móló utcában, egy ablakkosaras kis lakásban éldegélt, s minden reggel fölcaplatott a macskaköves lépcsőkön Amandine nénikéje villájához (jó tizenöt perc, lógó nyelvvel), hogy szolgálatra jelentkezzen. Ez azonban nem tette szerénnyé és alázatossá, mint azt majd a szemelvényekből látni fogjuk.

A Genovába tartó vonaton utazott akkor Louis Pigalle, befektetési tanácsadó és bérgyilkos is, aki a környéken „szép” karriert futott be, valamint a hírhedt szélhámosnő, Lola Blink, akiknek szerelmi története ekkoriban volt kibontakozóban (amelyből majd a nagy sikerű film is készül), de Malmaison bárónő visszaemlékezéseiben nem tesz említést a két notórius figuráról, akikkel vagy nem találkozott, vagy bekövetkezett, amitől mindig is tartott: elfelejtette őket. Pedig memoárjait éppen ezzel a vonatúttal indítja:

Kényelmetlen utazás volt. Izzadtam a szoros ruhában, a kakadu összevissza fészkelődött. Cipelnem kellett, ha belehalok is, mert Amandine néni, aki akkoriban anyagilag támogatott, imádta az egzotikus madarakat, marabu, ilyesmi, és nem hagyott békén, hogy vigyek neki valamit a gyűjteményébe, de legkésőbb júliusban, mert az augusztust már nem valószínű, hogy megéri a bélbántalmai miatt. Ezeket csak úgy beképzelte magának, én meg persze nem világosítottam föl, csak bólogattam, és tartottam a markomat. Amandine néni egy kincsesbányán ült, amiből elég nehézkesen csorgatott nekem, hosszas könyörgésre, cserébe viszont a legostobább feladatokat kellett végrehajtanom, többek között sírkő kiválasztása, sírvers fabrikálása a számára, holt-tengeri iszap beszerzése, szerzetesek által főzött gyógyszappanok után rohangálás, bőrirritációt megszüntető ülőfürdő megszervezése és még valami fásli, amit körbetekert magán derékzsába ellen. A legutóbbi ez a kakadu volt. Ez volt a szíve vágya, mert különben nem élet az élet, ő már annyit szenvedett, satöbbi.

Emlékszem, hogy a hajam a tarkómhoz tapadt. Senki másnál nem volt kakadu. Forrt bennem a düh, hogy egy ilyen idegbeteg öregasszony kénye-kedvének vagyok kitéve. Mintha nem tűrtem volna mindent. Fogamat összeszorítva hallgattam a sirámait, hogy rajta milyen sérelmek estek 1823-ban, és hogy megint bedagadt a bokája, és a kis madárkák is milyen nyomottak mostanában, megérzik, hogy úrnőjük már alig él a fájdalomtól. Amandine néni anyámra emlékeztetett, csak anyámnak sohasem fájt semmije. Meg aztán anyám soha egy fillért sem adott volna nekem, ha rajta múlik. Én sohasem nyaliztam Amandine néninek, hiába pénzelt. Volt, hogy röhögtem is. Például mikor előadta, hogy haldoklik, pedig csak kifordítva vette fel a gyógyharisnyáját. Elviselhetetlen fájdalmak, mondta ő. Voltak műsorai a vén pénzeszsáknak, és én mindig ott álltam haptákban. De nem hízelegtem neki. Ennyi pénzért nem.

Kimentem a folyosóra friss levegőt szívni. A vonat, ha még nem említettem volna, tömött volt, az ablakon lógtak ki az emberek. Első osztályú jegyre nem tellett, meg az utastársak kifogásolták volna a kakadut, szóval nem lehetett róla szó. Alig léptem ki a fülkéből, mikor valami a térdembe ütközött. Egy emberi fej, szőke, kócos hajjal. A padlón kúszott egy ügyefogyott, tejfölszőke fiatalember, kockás öltönyben, hózentróglival; láttam rajta, hogy idióta. Az utazóládáját tolta maga előtt.
- Húzódjanak, tessék kérem, húzódjanak, mert haladni szeretne! - kiáltotta borzasztó rossz kiejtéssel, és úgy tűnik, harmadik személyben beszélve saját magáról.
- Ne lökdössön! Mit képzel mégis, hogy a földön kúszik? - kérdeztem, mert felháborítónak találtam, hogy bárkit fölengednek a vonatra.
- Haladni szeretne, hölgyem, ne kötözködjön! Én már annyit vitatkozott, míg idejutott. Mindenki kötözköd!
- Hülye maga? Azonnal szüntesse be a kúszást!
Látta, hogy nehéz eset vagyok. Gondolta, a bájaival fog hatni rám.
- Kisasszony, én magával fog ropni táncot ma este a mulatóban, csak engedjen.
- Milyen mulatóban?
- Ahol a legtüzesebb a hangulat. A La Nuit Blanche-ban! Ma este nyolckor! Egy rózsa lesz a fogaim között!
Na hát így ismerkedtem meg Borisszal, az orosz arisztokratával, aki ki tudja, hány nőt volt kénytelen a La Nuit Blanche-ba invitálni, csak hagyják tovakúszni, a vonat első kocsijába, ahova valami titokzatos okból feltétlenül el kellett jutnia.

Folyt. köv.