Egy gyenge pillanat - a csúcspont utáni csúcspont merész trükkje
Foxtrott korai alkotói korszakára jellemzőek az enyhén bizarr beütésű történetek, ami mögött magánéletének hullámzása sejthető (ld. A kegyetlen titkárnő címszereplőjének, Rozinak a furcsa rítusai vagy Kontár Tivadar „érdekes” családja a Ne mondd el senkinek című kisregényben). Egyik korai szerelme, Tepertő Etelka ekkoriban hagyta ott egy jómódú lókereskedőért. Másik szerelme, Lonc Kamilla akkor dobta, mikor Foxtrott balga módon bemutatta főnökének, a Szent Bonifác Patika tulajdonosának. (Az Egy sötétlelkű férfi című művében a címszereplő fenyegetésekkel veszi rá egyik alkalmazottját, hogy menjen hozzá feleségül, majd a Szent Bonifác-templomban kötik meg ezt a kikényszerített házasságot.)
Rövid, viharos pályafutása a Szent Bonifác Patikában komoly kihatással volt művészi tevékenységére. Az itt töltött három hónap alatt írta meg az Egy gyenge pillanat című regényt, amely egy jobb sorsra érdemes, elnyomott és lebecsült fiatalemberről szól, akibe beletörik egy helybeli hárpia bicskája... A cselekmény a műfaj szabályai szerint halad a végkifejlet felé, de néhány furcsa félmondatból és látszólag feleslegesen beiktatott mellékjelenetekből némi fogalmat alkothatunk a tanonckodás kemény hónapjairól. Miután több vevő is panaszt tesz rá, hogy slendriánul szolgál ki és a modora minősíthetetlen (a „Még valami?” kérdést számos alkalommal unott hangon tette fel!), Foxtrottot páros lábbal rúgják ki a patikából. Ebben a válságos időszakban írja meg az Egy gyenge pillanat kulcsjelenetét, ami nemcsak a regény cselekményében, hanem Foxtrott művészi ábrázolásmódjában is fordulópontot jelent.
A történet középpontjában Bágyadth Terézia áll, egy körülrajongott kisvárosi szépség, akinek szülei bőkezű adományokkal emelték a település rangját. Terézia ebben a dicsőségben sütkérezik és játssza a nagyvilági nőt, kikosarazza azokat, akik meg merték kérni a kezét, és vigyorog a vakvilágba. Egyszóval jól érzi magát és nem kíván ezen változtatni. Természetesen bele fog bukni a kis játszmáiba, de ami a legrosszabb, nézeteltérése támad Pokol Sámuellel, az aljegyzővel, aminek nem lesz jó vége! Terézia sorsa megpecsételődik. Pokol Sámuel szürke háttérfigura, akinek mintha minden jelentősége abban állna, hogy különösebb megfontolások nélkül eltapossák. Foxtrott ügyesen operál a színekkel: Pokol Sámuel vörös hajú, kitörni készülő tűzhányó, aki árnyékban, falhoz simulva, szürke öltözékben jelenik meg. A vörös és szürke színkontraszt végigvonul a regényen, és Foxtrott mesteri kézzel vezeti végig a motívumot a rádöbbenéses jeleneten, amelyben Terézia utoljára végigméri ellenfelét, a szürkeegérségétől eljutva lángoló füléig – és hajáig.
Az alábbi részlet a regény címét adó rövid időszakaszt írja le:
A főtér sarkában Pokol Sámuel alakja kúszott elő az árkádok alól. Szürke zakója jól illett a városháza megkopott, koszos-sárga színéhez. A gesztenyefák igen előnyösen eltakarták szem elől a mállott részeket a falon és Pokol Sámuel fejét.
Terézia a szemközti kávéházban ült az ablaknál, és kukkerrel figyelte. Általában nem tagadott meg magától semmi jót, de egy ideje rá sem tudott nézni a fagylaltra, kávéra. Azt hazudta a pincérnek, kissé megszédült a napon, le kell ülnie. Egy pohár vizet hoztak neki, amihez hozzá se nyúlt. A kávéház ódon, nem éppen kristálytiszta ablakán bámult kifelé, máskor koronaként viselt kalapja alól, aminek karimáján felgyűrődött a csipke. Pokol Sámuel előbukkant egy gesztenyefa mögül, tett másfél lépést, és újra eltűnt. Egy, kettő, há... újra láthatóvá vált. Egy, ke... megint eltakarták a fák. Bágyadth Terézia, a megboldogult Bágyadth Bertalan udvari tanácsos egyetlen leánya, egy hazafelé tartó kishivatalnokot kísért tekintetével egy csellel és hazugsággal elfoglalt kávéházi asztal fedezékéből, az épület homlokzatán végigérő csíkos napernyő nyújotta félhomályban. Nem ébredt még rá a dolog kínosságára. Kukkere kiesett a kezéből, és bár szórakozottan utánakapott, az a lába mellett ért földet a szerinte piszkos, undorító szőnyegen. Nem vette fel. Pokol Sámuelt még tíz méter választotta el a Zárda utcától, ahol balra szokott fordulni.
Várt. Várt, amíg odaér. Mindjárt... Még két lépés és végleg eltűnik. Két lé... egy, már csak egy...
És nem látta többet. Volt, nincs. Csak a nagy semmi maradt utána.
Nem értette, mit keres ebben a kávéházban, ahol koszos az asztal, a szék, a pult, a poharakon elkent ujjnyomok, és sötét van, május végén, amikor csak úgy ömlik a délutáni napfény a főtérre. Fölugrott, és csapot-papot otthagyva rohant, átbukdácsolva a kávéház nagyzoló forgóajtaján, ki a főtérre. Nem tudta, hol vesztette el a fonalat. Emlékezett Pokol Sámuel kérlelhetetlenül vörös hajára, a bekéredzkedésre, a tojásfejű pincérre, a kávéház szagára, ami hirtelen megcsapta az orrát. Pokol Sámuelre. A gesztenyesorra, amivel Pokol Sámuel helyett be kellett érnie. Idáig még lehetett követni az eseményeket. De utána? Nem volt következő lépés.
De hogy lehet ez? Mit szokott ő csinálni fél öt körül? Mindig csinál valamit. Bágyadth Terézia sosem unatkozott, sosem volt tétlen. Mindig lefoglalta valami „ügy”. Sőt, egyszerre ezer dolog foglalta le, semmire sem volt ideje, mindenhol ott kellett lennie, minden szálnak az ő kezében kellett összefutnia... Milyen teendőket hanyagolt el az elmúlt fél órában? Az életnek feltétlenül meg kellett bénulnia az ő döbbenetes mulasztása miatt.
De hiába kutatott az agyában, nem tudta, mihez kapjon, hogyan vegye fel ismét az elvesztett fonalat. Már nem emlékezett arra, mivel töltötte eddigi óráit.
Ez a pillanat a rádöbbenéses jelenet után következik be. A kulcsjelenet során nézőpontváltás történik: míg azelőtt Pokol Sámuel szemszögéből követtük a történetet, váratlanul és szinte észrevétlenül Terézia világába csöppenünk. Éppen akkor, amikor Terézia világa fenekestül felfordul, amikor azt mondja a tojásfejű pincérnek, hogy „elszédült”, és amikor a sötétből kilép a fényre, ahol már nem emlékszik a történet első felére. A történet első felét ezért nem is tudhatjuk meg soha tőle, ez az ő titka marad. A „gyenge pillanaton” innen és túl két egymással nem közlekedő valóság. Terézia a mágikus forgóajtón kipenderül a túlsó oldalra, a történet második felébe, amelyet az ő zavarosan előadott elbeszéléséből ismerünk meg.
A középpont, a ki-be sétálás színhelye, a két világ határa a városka főterén található. Egy koszos kávéház, ami Teréziának még szubliminálisan is felkelti undorát. A szőnyeg koszos, a poharak ujjlenyomatosak, valamiféle kellemetlen „szag” honol, a forgóajtó, az átpördülés okozója, „nagyzoló”, nem illik a kávéházhoz. Terézia a felajánlott ételt-italt nem fogadja el, „rá sem tud nézni” és „nem nyúl” semmihez, a leejtett kukkert, ami érintkezésbe került a mocskos szőnyeggel, otthagyja. A csíkos ernyő miatt belül félhomály van, és a kávéház, úgy tűnik, üresen kong. Az egyetlen lény, akivel Terézia találkozik, a tojásfejű pincér, meglehetősen baljós figura, a kacsalábon forgó palota őrzője, aki, miután Terézia sem kávét, sem fagylaltot nem rendel, kérés nélkül italt tesz elé. Terézia hazugságát betérésének okáról elfogadja, nem törődik gyanús viselkedésével. Teréziát minden valószínűség szerint Pokol Sámuel menti meg attól, hogy a kacsalábon forgó palota foglyává váljon és örök időkig ott legyen rabszolga (ahogy talán a tojásfejű pincér járt), ugyanis egész idő alatt nem veszi le a szemét róla, kapcsolatban marad vele, ha máshogy nem is, a vágyakozáson keresztül és ez süketté és vakká teszi a kávéház kínálta csábításokra.
A népmesei elemek mindenképp sötét hatalmakra utalnak. Az alvilág kapuja, a ktonikus istenségek birodalmának küszöbe ez, és Teréziát csak egy hajszál választja el attól, hogy besétáljon a csapdába. Egyes Foxtrott-kutatók úgy vélik, a szerző a szerelem sötét erejére, mélybe rántó veszedelmére utal ezzel a nyugtalanító jelenettel, ami a regény középpontjában áll, a vélt csúcspont, a konvencionális rádöbbenéses jelenet utáni tulajdonképpeni tetőpontként, ügyesen elrejtve egy álmatag május végi délutánban. Csúcspont után senki sem vár csúcspontot, az olvasó számára ez inkább egy levezetőnek ható rész, talán Terézia büszkeségének letörése, komikus felhangokkal (kukker). Azt, hogy mégis ez volna a valódi csúcspont, sok minden támogatja (forgóajtó szimbolikája, amnézia, nézőpont-váltás – bár ez utóbbi már a rádöbbenéses jelenetben elkezdődik); Foxtrott korai korszakának legmerészebb írói trükkjével állunk itt szemben. Mivel azonban Terézia sem nem eszik, sem nem iszik itt, és végül kimenekül a fényre, azt kell gondolnunk szemben sok Foxtrott-kutatóval, hogy a sötét erők nem tartozhatnak hozzá a szerelem lényegéhez. Terézia kétségtelenül megjárja az „alsó világot”, és ebben a megpróbáltatásban lelkének egy része, az emlékezete, odavész. Mindezek viszont inkább azt sejtetik, hogy a félhomályos kávéház (ne felejtsük, hogy az ablaküveg is akadályozza a látást!) épp hogy a szerelem ellen ható sötét erők jelképe, és a forgóajtó átlendülése nem a kávéház sötét erőinek „bosszúja”, amiért a kiszemelt alany nem akadt horogra, hanem épp hogy Terézia megérdemelt jutalma azért, hogy egy pillanatra sem ingott meg és nem vette le a tekintetét Pokol Sámuelről.
Talán mondanunk sem kell, hogy Pokol Sámuel maradandó benyomást tett Foxtrott olvasóira, és naplóbejegyzéseiből tudjuk, Szutymay Béla tartott attól: nem tudja megismételni a mű sikerét. Két novelláját, melyeket közvetlenül az Egy gyenge pillanat után írt, megsemmisítette. (Kiadója az egyiket kihalászta Foxtrott szemeteséből, és éjszakákat töltött azzal, hogy a fecniket összeragasztgassa, így maradhatott az utókorra Az őrült spanyol című, egyébként méltán népszerű elbeszélés.)
Regényt három évig nem írt ezek után, és mivel a folyóiratokban megjelenő novelláiért nem sok pénz ütötte a markát, a Szent Genovéva Patikában helyezkedett el, ahol sokkal kellemesebb élményekkel gazdagodott, mint a Szent Bonifácban.
De erről majd a következő részben.
