Eleonora Bulldog, „a tengeri csillag”, ahogy magát nevezte, sajnos ma már nincs közöttünk. Méltatlanul elfeledte az utókor, holott kiváló írónő volt. Valamennyi regényét a tenger romantikus világa ihlette. Életében mindössze egy regénye jelent meg önbizalomhiány miatt. Kézirataira halála után bukkantak rá, melyek a kihúzott fiókokból és kinyitott szekrényekből dőltek ki. Az írónő születésének századik évfordulóján tisztelegjünk emléke előtt azzal, hogy e páratlan életműből csemegézgetünk. Dőljünk hátra a fotelben és ízlelgessük Eleonora Bulldog kifinomult stílusát!

„Nyárutó a pálmák alatt”

Ernesztin teljesen ki volt készülve. Higi zsebkendője elvesztette az erejét, ő meg továbbra is pihegett a hőségtől. Jól szabott törtfehér nyári ruhájához királykék selyemsálat viselt, amit most egy ideges mozdulattal letekert a nyakáról. A zsebkendőt egy szemetesbe dobta. Tűzött a nap, s nem volt semmi remény, hogy a közeljövőben abbahagyja.

A pálmasor ott kígyózott előtte, tele emberekkel, izgő-mozgó szalmakalapokkal. A meleget alig enyhítette a tenger felől fújdogáló szél, amely só- és algaszagot hozott magával. Ernesztinnek eszébe jutott a bajszos hotelportás. Teljesen idióta! Nem értette, mikor Ernesztin az útikönyvből betanult olasz szöveget mondta neki.

De ki bámulja? Az a férfi, a kávéház előtt... micsoda szemtelenség... Pedig nem is olasz. Lehet, hogy csak félig van ébren, olyan tunyán ül abban a székben. Egy magára valamit is adó férfi sosem csúszna le ilyen szinte fekvő helyzetbe nyilvános helyen... Persze ismeri ezt a fajtát. Azt hiszik, hogy külföldön nem vonatkoznak rájuk az illemszabályok. Ez nagy tévedés, ahogy Irma néni ezt ki is fejtette pár éve...

Mi? Ez feláll és felé tart... Micsoda nevetséges helyzet... Mit fog mondani? 

„Izgalmak tetőfokán”

Az ég szürkéskék volt. A pálmák között szél cikázott. Rezegtek az újságok, amelyeket unott arcú férfiak olvasgattak.

Charlie-tól még mindig nem jött levél. Valószínűleg ennek az lehetett az oka, hogy a nagynénje kibicsaklott bokáját ápolta. Egy perce sem maradt levélírásra. Kamélia úgy érezte, Charlie csak púp a háta közepén. Egy éve voltak jegyesek, s ez az egy év nem sok jót hozott. Miközben a lány mindezt végiggondolta, bánatosan letekintett a Monte Carlo-i luxushotel harmadik emeletének teraszáról a türkizkék tengerre, melynek vizét már e hajnali órában is vitorlások szántották. A szél végigsöpört szerény reggelizőasztalán, s feldöntötte a vadcseresznye-lekvárt, Kamélia kedvencét. A pálmák alatt gazdag nők divatos göncökben sétálgattak, és egymás mopszlijára léptek. Már négy hete Monte Carlóban volt, de még nem történt semmi. Pedig hogy vágyott rá! Elképzelte, hogy egy magas, jóképű idegen megmenti őt, mikor végső elkeseredésében, hogy még mindig nem aratott sikert a kuglófreceptjével, leveti magát a szikla tetejéről. De a férfi még időben utána kap, s Kamélia díszes napernyőjét sikerül megragadnia. Visszahúzza a lányt a sziklára, majd az első izgalom csillapultával bemutatkozik: „Lord Darnley.” Kamélia elhaló hangon annyit rebeg: „Nem fedhetem fel kilétemet jelen pillanatban. Ha a vőlegényem megtudja...”

De eddig még semmi ilyesmi nem történt. Igaz, hogy eddig ki se tette a lábát a hotelszobából, olyan súlyos letargia kínozta. De ma minden másként lesz. Ma lemegy a partra és kibérel egy yachtot. Ebédig a tengeren fog időzni, s mézszőke haját a friss szél borzolja majd. Koktélt iszogat, és elképzeli, hogy Charlie hanyattesik a golfpályán... arcán kimondhatatlan arckifejezés... 

„A magányos dizőz”

Este, mikor a telihold elöntötte titokzatos fényével a raguzai utcákat, egy sötét köpenybe burkolózott alak légyottra sietett. Azok, akiket még nem nyomott el az álom, óvatosan meglesték az ablakból a férfit, akinek sarkalásra szoruló lakkcipője felverte a macskaköves lejtők csendjét. A holdfényben mindannyian felismerték a jóképű fiatal bölcsészt, Emile de la Tourt, de azt senki sem sejtette, mit keres odakint ezen az éjjeli órán. Kivéve Ornellát, aki a Sellő utcai szobájának ablakából a tengerpartig követte szemével az ifjút, világfájdalmas sóhajjal morzsolgatta éjszakai pamutkesztyűjét, amelyet elfelejtett felhúzni gondosan bekrémezett kezeire. Emile látványa mindig meghatotta, különösen, mikor tudta, hogy határozott lépteinek a szerelem szab irányt. Nem volt féltékeny a magányos dizőzre, akit a fiatalember ostromolt, mert mindenki azt mondta róla, hogy tüdőbeteg, és csak hetei vannak hátra. Úgy érezte, semmiség lesz kivárni azt a négy-öt évet, amíg a fiú végre figyelemre méltatja. Ornella megnyugodva feküdt vissza kacsatollal tömött párnáira, s könnyedén elrendezte copfba font haját a rózsás huzaton. Arcát végigsimította egy tenger felől érkező kósza fuvallat, s Ornella szétnyitotta körömvirág-balzsammal bekent ajkait, hogy megízlelhesse az algák és medúzák ízét, s belélegezze a hűvös homok semmihez sem hasonlítható illatát. Kissé még fájt a válla és a háta hámló bőre, de ez sem akadályozta meg abban, hogy elnyomja a legédesebb álom, amelyben Emile de la Tour a parton verseket írt hozzá a bordó füzetébe, míg ő, mint egy megpihenő sellő, egy sziklán nyújtóztatta ki lábait, s méltóságteljesen nézett szét birodalmában: hajók suhantak a vízen, s delfinek lubickoltak a szikla körül.